• image
  • image

Bánhegyi Jób OSB

Dr. Bánhegyi Jób bencés szerzetes, irodalomtörténész, gimnáziumi és főiskolai tanár 1897. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján született egy hétgyermekes család első fiaként, egy csendes hanságszéli faluban, Sövényházon (ma: Győrsövényház), 

        Édesapja, Bánhegyi (Berger) Ferenc a történelmi Magyarország nyugati részéről származott, Sopronban szerzett tanítói oklevelet, és 41 éven át a vegyes lakosságú, magyarok és németek által lakott Sövényház kántortanítója volt. Fia, Berger József tizenegy éves korában lett győri bencés gimnazista, 1914-ben pedig életre szóló elhatározással lépett be Szent Benedek rendjébe. Bánhegyire magyarosított nevét a család tagjai valamennyien szívesen vállalták és viselték. Szerzetesnévként kapta a Jób nevet. „Élete sors volt, Istennek szentelt küldetés, amelynek meghatározó gyökerei a sövényházi kántortanítói lakás meghitt hangulatában eredeztek, ahol örökké építő szeretet fészkelt. Ez a szülői ház szüntelenül visszavárta és mindig Bánhegyi Jób otthona maradt” -- írja róla Gülch Csaba.

            1921-ben szentelték áldozópappá. Rövid ideig a pápai bencés gimnáziumban tanított, 1923-tól 1930-ig Pannonhalmán a német irodalom, majd pedig 1945-ig a magyar literatúra főiskolai tanára volt. Művészettörténetet is tanított. 1938-tól 1950-ig a győri bencés rendház házfőnöki tisztét is betöltötte. 1950-től két éven át levéltárosként dolgozott Pannonhalmán. Majd visszakerült a győri székházba, magyar nyelvet és irodalmat tanított 1966-ig, nyugdíjba vonulásáig.

            Egész életében a tudás, a művészetek, az irodalom és a nyelv szeretetét plántálta tanítványaiba. 1945 előtt irodalmi, művészeti estek, rendezvények országos hírű előadójaként jelentős kulturális közéleti tevékenységet folytatott. 1933-tól a győri Kisfaludy Irodalmi Kör tagja, 1938-tól alelnöke, majd pedig Harsányi Lajos mellett társelnöke, a Győri Képzőművészeti és Iparművészeti Társulat igazgatója volt. Az MTA Irodalomtörténeti Bizottsága és a Szent István Akadémia is tagjai sorába választotta. Akadémiai székfoglaló előadását Juhász Gyula lírájának metafizikai és vallásos indítékairól tartotta. Főleg a Pannonhalmi Szemlében és a Győri Műhelyben publikált. (Nálunk a legelsők között adott hírt Kretschmer karakterológiájáról.)

Az irodalomtörténész

A magyartanítás és az irodalomtörténet-írás terén végzett kiemelkedően eredményes munkát. Nem kis részfeladatokkal bíbelődött, hanem felkérés, megbízás alapján 33 évesen katolikus irodalomtörténeti összefoglalásra vállalkozott. Főműve: A magyar irodalom története I. A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig (1929) és A magyar irodalom története II. Kisfaludy Károlytól napjainkig (1930). (Katolikus szemléletű szintézis azóta csak egy született: Rónay László Erkölcs és irodalom, A magyar irodalom rövid története című összegezése 1993-ban.) Bánhegyi Jób irodalomtörténetének egyik kortársi kritikájában olvashatjuk: "Tud mindent, ismer mindent, de sem a szolgai megalkuvás, sem a mindenáron újszerűség nem kenyere."

            Tárgyát érthető, világos nyelven, hajlékony stílussal képes ismertetni és megszerettetni. A Nemzetnevelés című folyóirat kritikusa így összegezte véleményét: „Nem kertel s nem komázik, vérségi szimpátiát vagy tradicionális gyűlöletet nem ismer. Az igazság, az irodalmi és erkölcsi igazság érdekli.” Többek között Horváth János, Alszeghy Zsolt, Gálos Rezső, Barta János szólt elismerően irodalomtörténeti munkásságáról. (A könyvéért kapott tiszteletdíjból szüleivel együtt Mariazellbe utazott.)

            Nagy elhívatottsággal, hosszú időn át végzett lelkigyakorlat-vezetői tevékenységének eredménye a Nem vagy már kisleány! (1934) című leánypedagógiai könyve, amely két kiadást is megért. Szerzőjének célja a világnézeti útbaigazítás. Célkitűzése alapján ez a lelki kalauz Tóth Tihamér könyvei mellé helyezhető. Arány- és stílustartó szemléletére jellemző, hogy a toposznak számító liliomot nem is említi.

            A nők természeti hívatására, az anyaság, a család fontosságára, a lelki kultúra jelentőségére hívja fel a figyelmet. Népszerűsíti a nők számára leginkább alkalmas, gazdag élettartalmat biztosító foglalkozásokat. Életcélként tudatosítja: a lányoknak is valóságos adottságaik révén, helytálló önismeret és valóságtudat alapján kell elfoglalniuk helyüket a létrendben.

            Lelkigyakorlat-vezetői és leánypedagógiai tapasztalataira is építve írta meg hiánypótló tudományos munkáját, az 1939-ben publikált Magyar nőírók című könyvét. Elsőként követte nyomon a nők szerepének alakulását irodalmunkban a műélvező szereptől a művészi alkotómunkáig. Azt bizonyítja, hogy a nők pszichofizikai adottságai inkább a prózában érvényesülnek és sajátos műalkotások létrehozására alkalmasak.

            Kaffka Margitot tartja a "legeredetibb magyar nőírónak", aki "a férfiszemlélettől függetlenül merte írásaiban az életet adni". A művésziség vonatkozásában magasra értékeli Tormay Cecile-t, Gulácsy Irént. Szerinte Erdős Renée feláldozta tehetségét a népszerűség, a siker kedvéért, "a legerotikusabb írónő" kétes értékű titulusért. Elismeréssel szól Berda Mária munkásságáról is. A kortárs magyar nőírók csapatán szemlét tartva bizonyítja a nők térhódítását az irodalomban, cáfolva Gyulai Pál felfogását, amely szerint a nő alkalmatlan minden műalkotásra.

            A legelsők között végezte el Sértő Kálmán költészetének alapos elemzését, a lényegét tekintve máig helytálló értékelését. Tanulmányai korhoz kötött, vitatható megállapításai ellenére sok hasznos észrevételt tartalmaznak. Főképpen világos és szabatos fogalmazásuk, gondos stílusuk révén ma is élvezetes olvasmányok.

Harsányi Lajosról

A XX. századi katolikus líra újító triászának, Harsányi Lajosnak, Sík Sándornak és Mécs Lászlónak amunkásságára mindig gondosan figyelt. Költészetük végső gyökerét vallásos világnézetükben, papi, szerzetesi lelkületükben jelölte meg. Sík Sándort „poeta angelicus”-nak tartotta, Mécs Lászlót pedig az emberszeretet, a szociális lelkiismeret szószólójának tekintette. Harsányit művészi attitűdöt képviselő, vizionárius szemléletű költőnek, ragyogó koloristának nevezte. Az impresszionista tájfestés, a költői élet- és jellemkép avatott mestere fedezte fel a Fertő és a Hanság vidékét a magyar tájleíró költészet számára.

            Mindhármójukhoz személyes kapcsolat, barátság fűzte. A lelki közösség megszentelt kötelékein túl a közös baráti beszélgetések, vecsernyék, séták, elmélkedések, vadászatok is erősítették sokrétű kapcsolatukat. Sövényházra Jób bácsi néha Harsányi Lajos és Mécs László társaságában is ellátogatott. A hűs lugas árnyékában elköltött ebédek, hangulatos szivarozások, borozgatások emlékét tucatnyi fénykép őrzi. Legkedvesebb kortárs költője, Harsányi Lajos, az Eszterházy-család káplánjaként megismerte, megszerette és a magyar tájleíró költészet térképére rárajzolta a Hanság világát, természeti szépségeit. Lelkesülten vallotta: „Egy nagy himnusz az egész Fertő tája...”

            Harsányi élte a liturgiát, szerette bensőséges szépségét. Fiatal korában egyszer Harsányinak Kosztolányi lelkesülten vallott a katolikus liturgia szépségeiről, amelyeket vallásos neveltetésű szabadkai gyerekként jól ismert és szeretett, költészetének pompázatos színvilágába is beépített. Harsányi válaszában hangsúlyozta: a liturgia fenségig magasodó szépsége abból ered, "ahogyan megismétlődik az egyházi év szent cselekményeiben a megváltás misztériuma, az Üdvözítő várásától kezdve a dicsőséges mennyei uralmáig, más szóval: hogyan él ma és örökké Krisztus misztikus testében, az egyházban.”

            Harsányi szerette ábrázolni a kegyelemből felmagasztalt lét vigasztaló misztériumait, hitt a jóságban, szépségben, igazságban, szeretetben: bölcs ember, jó pap volt, nem mennydörögni és átkozódni jött a világra, hanem áldani és szeretni. Nem elvont tételes eszmékben, hanem szép és fenséges képekben, látomásokban vallott vallásos hitéről. Harsányit egyik kutatója a "szent bölcsesség" költőjének nevezte. Poétai életmagyarázataiban minden az örökkévalóság sugárzásában áll. Egyik verskötetének címe, a Boldog költő azért találó és kifejező, mert életműve az elfeledettség méltatlanságában is bátorító, diadalmas életigenlés.

            A Csillagos ég írásakor a zsoltárost követte: „Csodálatos az Isten az ő szentjeiben." Az 1952 téli hónapjaitól 1953 májusáig tartó fél évben készült el a száz "szent szonett". A szentek példái ihlették, a megdicsőültek, akik nem ismernek már halálfélelmet, fájdalmat, sírást, mert elérkeztek a mennyek országába, és szemükről az Isten végleg letörölt már minden könnyet. A Csillagos ég nem vallásos tanköltemény, nem verses példatár, hanem igazi lírai alkotás. A száz szonett mindegyike egy-egy nagy lélek arcképét, megszentelt életsorsát, a szentté érlelődését mutatja fel a költészet eszközeivel.

            Bánhegyi Jób, a szakrális témakör és az alkotó iránti rokonszenvtől is indíttatva, ezt a szonettciklust tartja a Harsányi-líra csúcsteljesítményének. A himnuszköltészet jelesei példaként kínálkoztak, "szent dolgokról szentül", tökéletes művészettel tudtak szólni. Harsányit azonban legalább ennyire inspirálta Berzsenyi pannon-klasszicizmusa, nyelvi ereje, tömörsége, formai zártsága, Vörösmarty látomásos képszerűsége, festői színpompája, de Babits modern érzékenysége is -- indokolja értékelését.

            1955-ben, nagyböjt idején Papp Kálmán győri megyéspüspök ajánlotta Harsányi figyelmébe a keresztút-témát, hangsúlyozva, hogy a nemrég elhunyt Claudel milyen nagyszerű verseket írt a keresztútról, de nincs tudomása arról, hogy a magyar irodalomban hasonló témájú költeményciklus lenne. A tragikusan fenséges témakör feldolgozására Bánhegyi Jób a szonett-formát javasolta, azért is, mert az 14 sorból áll és a keresztútnak is ugyanennyi stációja van. Ötletként említette, hogy a stáció-szonetteket mesterszonettként is el lehet képzelni, amelynek lényege, hogy minden vers az előzőnek a végső sorával kezdődjék, és a tartalmilag összefüggő versegységek láncszemek módjára kapcsolódjanak egymáshoz. A 14 utolsó sor végül egymáshoz fűzve egy tizenötödikkel ciklust, úgynevezett mesterszonettet alkot, és költői összefoglalását adja a keresztút misztériumának. A legszentebb témáról szóló, magyar nyelven elkészült Keresztút--szonettciklusnak Claudel művével csak a témája közös: "tartalma és formája egészen Harsányi művészetét dicséri".

            Harsányi költészetének helytálló értékeléséért a legtöbbet Rónay György tette az 1969-ben megjelentetett Toronyzene című válogatott verskötettel és nagyszabású bevezető tanulmányával. Őmellette Bánhegyi Jóbot illeti elismerés értékfelmutató és elemző eredményeiért. Harsányi életműve bátorító és diadalmas életigenlés a felejtés méltatlansága ellenére is. Az artisztikum igézetében alkotott, mégis ráragadt a "vidéki író" bélyege.

            Az irodalmi köztudat közömbösen vette tudomásul "távollétét". Maga is igyekezett kimaradni az irodalmi életből, a rejtezés volt jellegzetes attitűdje. Rónay László helytállóan állapítja meg: „elfeledve, egy kicsit félreismerve is, a XX. századi magyar katolikus költészet egyik jelentős alakja volt.” (Verseinek, szakrális költeményeinek kiadásával önmagát tisztelné meg katolikus közéletünk.)

            Bánhegyi Jób figyelmeztet bennünket: Harsányi életműve az egész nemzeté, de minket dunántúliakat, győrieket különösen kötelez megismerésére, hogy lelkiségünk költő-reprezentánsát tisztelhetjük benne. Harsányi költészetének időtálló értékei, Sík Sándor és Mécs László méltán újra felfedezett költészetéhez viszonyítva irodalomtörténeti felfedezésre várnak.

A Tanár Úr

Barsi Balázs hangsúlyozza, hogy Bánhegyi Jób stílusos ember volt. Valóban fejedelmi habitussal testesítette meg a bencés tanáreszményt. Stíluseszménye, alapkövetelménye a rendezett beszéd volt. Világképét a létrend négyes tartóoszlopa, a szent, a , az igaz és a szép szeretete jellemezte. Gerinces, jellemes ember volt, valami rendíthetetlen bizonyosság érződött benne. Egész lényéből sugárzott, hogy a kegyelem folytonosságában, az "ora et labora -- imádkozzál és dolgozzál" szellemében él. A bencések évezredes dimenzióiban gondolkodott. Derűt sugárzó életének koordinátarendszerét a hit és magyarság jelentette.

            Meggyőzően tudott szólni költőink, íróink helytállásáról, a magyar literatúrának a kor kihívásaira adott helytálló válaszairól. A győri bencés gimnázium névadójáról, Czuczor Gergelyről imponáló átéléssel beszélt: „1849-ben nem menekült el Windischgraetz elől, mire az vasra verette és haditörvényszék elé állíttatta. Bilincsben eltöltendő hatesztendei várfogságra ítélték, de Görgey csapatai kiszabadították. Sorsát azonban nem kerülhette el. (...) Haynau megvasalva Kufsteinbe vitette. Barátai, a többi között Toldy Ferenc, hiába követtek el mindent kiszabadításáért. Czuczor azután talpig vasban folytatta a nagyszótár szerkesztését.”

            1945 után aktív közéleti, irodalomtörténészi, kritikusi tevékenysége megszakadt. A rárakott „méltóságoktól” zokszó nélkül vált meg. Bölcs belátással cserélte fel a vadászpuskát horgászbotra, tudomásul vette, hogy házfőnökségének időszaka lejárt, hogy a közéleti stallumokból, pódiumokról gimnáziumi katedrára szorult. Ezután már teljesen szerzetesi és tanári hívatásának élt, valóban „nem középiskolás fokon” tanított.

            Ma már tudjuk, az idő őt igazolta: Illés Béla és Zalka Máté művei helyett Illyés Gyulát tanította. Felemelt mutatóujjal figyelmeztetett bennünket: "A fejét veszem annak, aki a két nevet összekeveri!" Görömbei András valósághűen idézte fel azt a felejthetetlen órát, amelyen a tankönyvben szereplő Illés Béla tanóra helyett Illyés Gyulának a Puszták népét és a Három öreg című remeket elemezte. (Leszögezte: aki ezt a két nevet, Illés és Illyés összekeveri, annak a fejét veszi.) Illyés társadalmi felelősségtudatát, az értelmiség hívatását tudatosította: erkölcsi kötelesség köt bennünket azokhoz, akiktől és akik közül származunk. Fokozott a felelősség azok iránt, akiket életük szerencséje magasra emelt.

            Máig emlékezetesek a tanórák, amelyeken Balassiról, Berzsenyiről, Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Madáchról, Az ember tragédiájáról, Jókai szépírói művészetéről, Mikszáthról, az Ady-versekről, Babitsról, különösen a Jónás könyvéről beszélt. Tőle hallottam először Németh Lászlóról. Tanórai jegyzetem is őrzi elismerő szavait, melyekkel a gondolkodó szépíró kivételes szellemi teljesítményének nevezte a Tanú-vállalkozást.

Alapkérdések – fogalmi tisztázások

Szerette, diákjaitól is megkövetelte a fogalmi tisztázásokat. A "mi a tudomány?" kérdésre adott válasza: "A tudomány igazolt, bizonyított ismeretek rendszere". Figyelmeztetett bennünket: tudományosnak csak az igazolható, bizonyítható ismereteket fogadjuk el. A "Mi az irodalomtudomány?" kérdésre adott felelet: "Az irodalomra vonatkozó igazolt, bizonyított ismeretek rendszere". Szerette hangsúlyozni a reneszánsz embereszményt: „uomo singulare”, vagyis egyedi, egyszeri, soha meg nem ismétlődő emberként igyekezett „uomo universale”, vagyis „sokoldalú, univerzális tudású ember” lenni.

            Tömör, frappáns meghatározásai valóban máig tovább élnek tanítványaiban, felismerhetők írásaikban: "A művészet a valóság elemeiből a valóság fölé emelt világ"; "A világnézet: állásfoglalás a létrenddel és az értékek rendjével szemben" stb. (A fasizmus lényeglátó, de akkor, az egypártrendszer idején igen veszélyesnek bizonyult definíciója: "diktatúra egy pártrendszerrel". (Ez a frappáns meghatározás néha gondot is okozott, mert igen jól illett a korabeli pártállamra is.)

            Szépség-definíciójának forrását Aquinói Szent Tamásnál, Sík Sándornál éppúgy megtaláljuk, mint Joyce szépség-felfogásában: „A szép: tökéletesség világossággal párosulva”. Alapelve volt a vissza a forrásokhoz (ad fontes): „Ad pulchritudinem tria requiruntur”, vagyis „a széphez három dolog szükséges”: mégpedig elsőként „integritas sive perfectio”, azaz „teljesség, vagyis tökéletesség”, ami ugyanis csonka (quae enim diminuta sunt), már csak azért is rút. Másodsorban szükséges a „debita proportio sive consonantia”, a „helyes arányosság, vagyis az összhang”, és harmadsorban szükséges a széphez a „claritas”, a ragyogó „világosság”. Didaktikai szempontból leegyszerűsítve latinul így szokta megfogalmazni mindennek a lényegét: a szépség – „totalitate cum claritate”, vagyis magyarul: "ragyogó tökéletesség világossággal párosulva”.

            Nagyszerű nevelő volt, diákjaival sosem éreztette hatalmas tudásbeli fölényét. Mélységesen hitt abban, hogy az ember többre tanítható meg és jobbá nevelhető. A bizalomra alapozott, a tudásra épített. Vallotta, hogy a memoriterek műveltségünk alaprétegébe épülnek be, az emlékező-képességünket erősítik, a műelemzést, az értelmezést hitelesítik. A könyv nélkül megtanulandó verseket, idézeteket szúrópróbaszerűen szokta ellenőrizni. A szorgalom fokozására szolgált, hogy minden hétfőn nemzeti irodalmunk és a világirodalom klasszikusaitól megtanult és értőn elmondott minden egyes versért jelest lehetett szerezni.

            Egyetlen gyengéje a számonkérés volt: szerette hallgatni a jó feleleteket, de láthatóan megszenvedte, ha valaki készületlenül, méltatlanul beszélt szép témákról. Néha elfogyott a türelme és "szent haragra" lobbant az "érted haragszom, nem ellened" jegyében. Sosem velünk, csak hibáinkkal, fogyatékosságainkkal, oktalan mulasztásainkkal szemben volt türelmetlen.

Csodáltuk ragyogó intellektusát, stílusának eleganciáját. Szerette franciául idézni és értelmezni Buffon híres definícióját: „A stílus maga az ember”. A stílus maga az ember – Buffon francia akadémikus székfoglaló beszédéből (1753) megállapítása: „Le style c’ est l’homme même”. A stílus elvéthetetlenül jellemzi az embert, a személyiséget, a lényeget fejezi ki. Buffon úgy értette még, hogy szerinte a tárgy, a tények és ismeretek sokasága, amelyet valaki feldolgoz, mind közkincs, az illető kívül álló dolog, egyedül a feldolgozásuk, a tálalásuk módja, tehát a stílus való az illető embertől. Buffon így is mondta: de l”homme même – vagyis a stílus egyedül a mű megkülönböztető jegye.

Felejthetetlen személyiség volt. Tudásának kincseit pazar bőséggel osztogatta szét tanóráin és emlékezetes szakköri foglalkozásain. Szaktárgyában naprakészen tájékozódott. Igen fontosnak tudta az olvasást. Úgy nevelt bennünket olvasóvá, hogy példát adott a mindennapos olvasásra. Például irodalmi szakkörön a Nagyvilág legfrissebb számából ismertette meg velünk Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napját, Dürrenmatt Fizikusok című drámáját.

            Mindannyian tudtuk akkor is: szellemi-lelki igazgyöngyökkel ajándékoz meg bennünket, a sors kivételes ajándéka, hogy nagyívű előadásait hallgathatjuk. Tanítványaihoz mindig derűs szeretettel viszonyult, még a kisdiákokat is partnerként vette emberszámba. Tanórája előtt bárki bejelenthette, hogy nem tudott felkészülni. Sosem kérdezte meg a mulasztás okát, de erkölcsi kötelességnek tartotta, hogy a diák a következő órára pótólja a hiányt.

            Görömbei András lényeglátóan értékelte jelentőségét: „Negyedszázados főiskolai tanársággal a háta mögött, komoly szakmai elismerések birtokában (...) gimnáziumban tanított (...) irodalmat és művészettörténetet főiskolákon, egyetemeken is kiemelkedőnek minősíthető színvonalon. Felejthetetlen az, hogy a művészet bonyolult dolgairól milyen tökéletes világossággal, milyen érzékelhető tárgyszerűséggel beszélt. Órái előadások voltak, elemzéseivel úgy világította át a műveket, úgy ragadta meg az író jellegzetes látásmódját, hogy bennünk az olvasmányélmény a létértelmezés távlatait kapta.”

         Mindig szívesen beszélgetett diákjaival. Görömbei András Jób bácsi című esszéjében arról ír, hogy kisdiákként irigyelte a Tanár Úrral sokat társalgó Kerényi Imrét... Kerényi pedig azt emlegette, hogy a „nyitott ajtók” idején mekkora öröm volt Jób bácsi cellájába belépni, könyvei közt böngészni, vele beszélgetni, eszmét cserélni. Sokunknak kedves emléke, amint szivart kínáló elegáns gesztusára válaszoljuk: „köszönöm, nem dohányzom”. Sokan felejthetetlen Jób-bácsi emlékként őrizzük, hogy meglátogatva őt, „karcsú, óezüst kupicáiból” ihattunk, miközben bőrfotelében ülve, méltósággal eregette a szivarfüstöt, és érdeklődött életünk alakulásáról, tanítványainak sorsáról.

            Kelemen Krizosztom és Ravasz László nyomán ő is építette Pannonhalma és Debrecen között a „szívárványhidat”, a szellemi-lelki és baráti kapcsolatokat. Ízig-vérig pannon szellemiségű ember volt, de szerette a cívis várost is. Nagyra értékelte Debrecen négyszáz éves irodalmi múltját, történelmének tanulságait, néha háromfelé adózva is megőrzött szabadságát... Az sem lehet véletlen, hogy szívbéli barátság fűzte a debreceni Holló Lászlóhoz, akinek festészetét a legelsők között fedezte fel, művészetének erényeit máig helytállóan fogalmazta meg.

            Erényei közé tartozott rendkívüli kvalitásérzéke a festészet iránt. Sógora, legkisebb húgának, Ilonának a férje volt a tragikusan fiatalon elhunyt Rudnay-tanítvány: Szapudi-Laendler István festőművész. Alkotói világáról, festészetéről mindmáig Bánhegyi Jób írta a szinte mindmáig egyetlen és mindeddig legteljesebb elemző tanulmányt.

            Számos levél tanúsítja, hogy megtiszteltetés volt a művészek számára, ha kiállítását Bánhegyi Jób ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. A megbecsülés jele volt még az is, ha bírálóként valakinek az alkotásait kritikus szavakkal illette valamelyik újság lapjain. Biztató tanácsaival számos kiváló művészt indított el az alkotói pályán.

1945 után – vissza a belső körre

Bánhegyi Jób irodalomtörténészi, kulturális közéleti pályáját kettétörte az 1945-ös impériumváltozás. Kétségtelenül nagy veszteség, a leltárhiány súlyos tétele, hogy irodalomtörténészi, főiskolai tanári pályája megszakadt. Szapudi András a Hazánk 1993-94-es számaiban részben publikálta, de teljes egészében és könyvalakban még kiadatlan, Életem és sorsom című önéletírásában Bánhegyi Jób korjellemzően és önkritikusan állapítja meg: „nem vagyok alkotó művész, még a tudományos irodalom művelését sem tekintettem soha életszükségletemnek. Ritkán és aránylag keveset írtam, inkább becsületből (...) A szólás- és sajtószabadság korlátozása pedig szinte egészen elvette kedvemet az írástól. Semmi értelmét nem láttam kézirataim öncélú szaporításának.”

            1990-ben jelent meg Szapudi András könyve, Királyfi a tanítványok között című „dokumentumriportja”. Címlapján Habsburg Ottó, az egykori királyfi és Bánhegyi Jób fiatalkori fényképe látható. Görömbei András mutatott rá arra, hogy értékzavart sugall a cím, és ezt a könyv tartalma sem enyhíti eléggé: mintha Bánhegyi Jób főképpen azért érdemelne figyelmet az utókortól, mert 1925-ben két hónapig főapátja megbízásából magyartanára, 1930-ban pedig a spanyolországi Lequeitio városában magyarból felkészítője és Ady Lajossal együtt, a vallás- és közoktatásügyi miniszter elnökletével érettségiztetője volt az utolsó magyar király fiának.

            Vitathatatlan, hogy az a kétszer két hónap, amelyet a királyi család környezetében töltött, igen kedvező véleményt alakított ki benne királyi családról, a gyerekekről, különösen pedig Habsburg Ottóról, de Bánhegyi Jób oktatói-nevelői, irodalomtörténet-írói érdemei sokkal összetettebbek mintsem egyetlen, bármennyire is jeles érdemre lehetne redukálni őket. Igaz, ezek közül a legfényesebb minőségjelző: Habsburg Ottó.

            Azonban Bánhegyi Jób és királyfi tanítványának történetéhez hozzátartozik, hogy 1930 után sosem találkoztak egymással. 1964-ben a találkozásra egyetlen egyszer lehetőség kínálkozott, amikor Bánhegyi Jób Nyugat-Németországban rokonainál tett látogatást és telefonon érdeklődött Habsburg Ottó irodájában. Ekkor azonban néhány mondatos telefonbeszélgetésre sem ért rá az egykori tanítvány, csupán az egyik munkatársa közvetítette az üzenetet: "Főherceg úr szívből örül, hogy a főtisztelendő úr az NSZK-ban tartózkodik, s kellemes időtöltést, jó pihenést kíván."         

            Igaz azonban, hogy Bánhegyi Jób halálhíréről értesülve részvétlevelében Habsburg Ottó megbecsüléssel emlékezett meg egykori tanáráról, és nagyrabecsülésének szavait megismételte a Szapudi András könyvének ajánlásában is: „számomra a magyar bencés megtestesítője volt. Elsőrangú tanárként meleg emberséggel oktatott. Szentéletű pap volt, vallásosságában és hazafiasságában egyaránt kiemelkedő egyéniség. (...) Példaképe lehet minden igaz, jó magyar papnak.”

Utóélete: mellőzés és aluértékelés

Bánhegyi Jób neve és magyar irodalomtörténete a hatkötetes A magyar irodalom történetében csupán filológiai adat, szakirodalmi említésként szerepel. Teljesen érthetetlen, hogy az újraindított Pannonhalmi Szemle első számában -- Várszegi Asztrik főapát beköszöntő írása mellett – a régi Pannonhalmi Szemlét mérlegre tevő, nagytekintélyű akadémikus, Németh G. Béla a következőket írja: „...Bánhegyi Jób engedékenyebb volt: ő Gulácsy Irén – s a Handel-Mazzeti – sőt a Sigrid Undset-típusú irodalmat is szívesen méltányolta, bár inkább csak tartalmakat mondott el, dicsért és tetszését nyilvánította, élménylélektani közhelyes általánosságokkal. S jóllehet Horváth Jánost is csodálta, eszményi irodalomtörténésze azonban Pintér Jenő volt. Pedig egy 1928-as szerkesztői cikkében nyomatékosan figyelmeztetett Kühár: ’A katolikus szépirodalomban mind a két jelző... mondhatnánk egyenlően fontos: hogy szépirodalom legyen és katolikus legyen... Ma már kiléptünk abból a korból, midőn szépirodalmi jellegű alkotást pusztán azért dicsérni kellett, mert jószándékkal íródott, mert hitbuzgalmi lapok közölték, mert hitünk szolgálatában állt, esetleg kiabált belőle a jámbor tendencia’”.

            Bánhegyi Jób irodalomtörténeti és kritikusi érdemeiről egy szót sem szól Németh G. Béla. Megállapításának különössége szembetűnő. Véleménye nyilvánvalóan alulértékelés. Sajnálatos, hogy több mint fél évszázad távlatából a húszas-harmincas évek bencés kritikusától megpróbálja elvitatni még a pedagógiai, erkölcsi-nevelési szempont jogát is.

            Éppen ilyen érthetetlen a következő megállapítása is: „Nem volnánk a többi művelődési lappal és szellemi csoporttal igazságosak, ha nem említenénk meg, hogy néhány kevéssé jelentős, fiatalabb szerző főleg nevelési tárgyú cikkében néhol feltűnt, ha nem is Hitler és a nemzeti szocializmus, de a kor német iskolázásának egyes módszerei és intézményei iránti rokonszenv egy-egy jele. Ez azonban valóban ritka szeplő a teljes arcon.”

            Vajon ez a „ritka szeplő az arcon” a ma nagy gőggel lenézett „porosz típusú” oktatással-neveléssel kapcsolatos írásokra vonatkozik? A „porosz típusú” nevelés az ifjúságnak, a diákságnak tartást, fegyelmet, felelősségérzetet adott. Ennek révén sokan a szegénységből is magasra emelkedtek a tudomány területén is. Biztosan indoka volt annak, ha a „porosz típusú” oktatás, tanulás, testedzés, magatartás, viselkedés, rendtartás normáit a bencés tanárok is becsüléssel figyelték. Avagy talán jobb a manapság erőltetett "kontinentális liberális nevelés"? Miért különb a szabadosság, rendetlenség, felelőtlenség, amely soha nem látott kártékonysággal bomlasztja oktatásügyünk nemes tradícióit, miközben szaporodnak a negációk: "se Isten, se haza", "se hit, se magyarság" stb.

            Kétségtelen, hogy mindezt Bánhegyi Jób és társai aligha tudták és akarták volna összeegyeztetni az "ora et labora" másfél évezredes bencés tradícióival. Aligha fogadnák el azt a manapság sokat propagált felfogást, amely cinikus felelőtlenséggel ismételten a történelem-érettségi eltörlését erőlteti, amely a magyartanítást és heti óraszámát Csáky-szalmájának tekinti.

            Az pedig végképp érthetetlen, ahogyan a régi Pannonhalmi Szemlével kapcsolatos értékelésben „Hitler” neve és a német „nemzeti szocializmus” szerepel. Nem sok értelme van ugyanis ennek a megállapításnak azért sem, mert a nagytekintélyű akadémikus ellenpéldaként saját kőszegi bencés diákélményére hivatkozik: „... 1944 márciusában, a náci megszállás idején félreérthetetlen nyíltsággal mondták meg nekünk, miről van szó, minek a kezdete és vége ez.”

            Ma már köztudott, hogy mekkora erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy a bencés szellemiség a keresztény felebaráti szeretet jegyében Pannonhalmán mintegy „kétezer életet” mentett meg a fasizmus dühöngése idején. Ugyanebben a nehéz időben Bánhegyi Jób a kórháznak berendezett győri rendház házfőnökeként példás felekezetközi, emberi és baráti kapcsolatokat ápolt minden felekezettel. (Érthetetlen az is, hogy a Pannonhalmi Szemle szerkesztői a több ponton is erősen vitatható értékelést megjegyzés nélkül közölték, és mindmáig egy szót sem szántak az ellenvélemények közlésére.)

            Bánhegyi Jób jelentőségét a debreceni egyetem iskolateremtő professzora, Barta János is elismerte. Véleménye szerint „Bánhegyi Jób jó irodalomtörténész volt, tanárnak pedig még jobb lehetett”. Való igaz: tanárnak egyszerűen ideális volt. Hatalmas tudásánál csak embersége volt nagyobb.

            1979. július 18-án egy csodálatos emberi élet, gazdag bencés tanári pálya zárult le. Bánhegyi Jób a bencések győri templomának kriptájában nyugszik, amelyet rendházfőnökként ő építtetett. Az oltárképről Loyolai Szent Ignác képe, a gimnázium bejárata fölül pedig Szent Benedek domborműve néz le ránk. Születésének századik évfordulóján kulturális életünk számos kiválósága, sok-sok hajdanvolt nagy álmú kisdiák áldja dr. Bánhegyi Jób emlékét. Ifjúságom tovatűnt éveire, a Sütő András-féle fügefavirág színehagyatlanul megőrzött szirmaira, diákkori élményeimre visszaemlékezve, életem nagy szerencséjének tartom, hogy Jób bácsi tanárságának „őszikék-korszakában” tanítványa, aszúörömének, tapasztalat- és álomátadásának részese lehettem.

            Szülőfalujában, Győrsövényházán szeretett földijei és utódaik méltán állítottak emléktáblát dr. Bánhegyi Jób főtisztelendő tanár úrnak. A XX. századi magyar szellemi-irodalmi élet méltatlanul mellőzött és elfelejtett neves személyisége volt, aki az ezeréves magyar bencés rendnek megbecsülést szerzett: egyik büszkesége lett.

Prof. dr. Cs. Varga István tanulmánya

bences jelveny

   

Támogatóink:

emmi

 

sziszcom

 

VILL-KORR

vilkorr

 

Klastrom-Logo

 

gy logo

 

logorabakqelle

Szent Imre Patika

szent-imre-gyor